Vitorlavarrás

 Valahol ott hagytam abba november elején, hogy eljött a téli álom ideje. Nos január második felében  a medve kidugta az orrát, aztán az orr magával vitte az egész medvét és azt találták megállapítani, hogy hamarosan itt a tavasz (azért gyanítom, hogy az osztrákok a három méter hó alól ezt kicsit máshogy látják). Ha pedig itt a tavasz, akkor eljött a hajóépítés ideje.

 Tekintve, hogy az időjárás nem támogatja a szabadban végzett munkát, mivel sem a hátralévő lakkozáshoz sem az árboc elkészítéséhez nincs elég meleg, így a hajtóművel folytattam a munkát. Szóval vitorlavarrás.

A vitorlavarrásban az a jó, hogy elég egyszerű, ugyanis csak a nagy lepedőket kell egymáshoz varrni és kész is van. Csak egy pár apróság tudja megbonyolítani.

 Ilyen pl. maga a tervezés, vagy az, hogy az anyag összeillesztésénél figyelembe kel venni a textil nyúlását (ami persze a választott anyag tekintetében hosszában és keresztben messze nem egyforma), fel kell varrni a széleken végigfutó hevedert, ami majd a kifeszítésnél és a rögzítésnél viseli a terhelés nagy részét, aztán a sarkoknál és a reffelési pontoknál erősítéseket kell belevarrni és mindezt úgy, hogy ne csak jó legyen, hanem szép is.

Szóval „egyszerű” az egész csak előbb meg kell tanulni varrni.

Kezdjük a tervezésnél (ehhez nem kell varrástudás – ja, de).

 Mivel már egy csomó dolgot átterveztem a hajón az eredeti tervekhez képest, így kézenfekvő volt, hogy a vitorlát is újrarajzolom. Az alapméretek meghatározása sem volt könnyű, de a vitorla megrajzolása még nehezebb volt. Elméletileg rendelkezésemre állt egy CAD alapú vitorlatervező program, ami a vitorla adatai alapján megadja a kivágandó anyagok koordinátáit. Ezeket aztán fel kell mérni a kiterített vászonra, körbevágni és kész.

A vitorla anyaga tekintetében, hosszas gondolkodás után végül egy természetes anyag, az angin mellett döntöttem. Bár a hajóépítők oldalán más anyagot ajánlottak, ami kétségkívül jobb lett volna, és hajlottam is rá, azonban – a megrendelés előtt egy pillanattal felülbíráltam a döntésemet és inkább egy olyan anyagot választottam, ami egyrészt harmadannyiba kerül, másrészt - tekintve a vitorlavarrás egyik valószínű kimenetelét – belátható időn belül, természetes úton lebomlik.

 Az angin gyengeségei ezzel szemben – pamut lévén – az összemenésre való hajlam, a szakadékonyság (de csak az egyik irányba) és a nyúlékonyság (a szakadékonyságra merőlegesen). Milyen jó lenne, ha a nyúlékonyság és az összemenésre való hajlam kiegyenlítené egymást, de persze szó sincs erről. Az angin csak keresztben nyúlik, hosszában alig (szakadékonyság tekintetében viszont hosszában szakad és keresztben nem – ennek a nagyvitorlánál lesz komolyabb jelentősége), összemenni ellenben remekül tud bármilyen irányban. Ez utóbbit kiküszöbölendő be kell avatni az anyagot. Nosza ezen ne múljon! Beavattam. Részletesen elmondtam neki, hogy mire számíthat. Szét fogom vágni, hogy valahogy egész máshogy varrjam össze. Nem nagyon reagált rá, úgyhogy bevágtam a mosógépbe. Lett is meglepetés: a 150 cm széles anyagból egyszeriben 142 cm-es lett (vasalás után visszanyúlt 145 cm-re). De így már lehetett tervezni.

 

Terítsük ki...

...súlyozzuk le a sarkait - meg a közepét ...közben tanulmányozzuk a terveket.

 Jól átgondolt óvatosságból fakadóan először az orrvitorlát szerettem volna elkészíteni. Ez ugyanis egy egyetlen darabból álló, alig két négyzetméteres vászondarab, ahol viszonylag könnyen begyakorolhatom a vitorlavarrás csinját-binját.

 Szerencsére a tágabb családi körben, minden háztartásban található egy darab varrógép, így lehetett válogatni. Párom aggódó tekintetétől kísérve a földrajzilag legközelebbi darabot választottam. Végül néhány feszültséget sem nélkülöző instrukció és a megfelelő beállításokkal való hosszas bajlódás - és kilométerben mérhető visszabontott próbavarrás - után sikerült néhány egészen elfogadható varratot létrehoznom. Már majdnem büszke voltam magamra.

 De ekkor jött a neheze, meg kellet varrni a VITORLÁT.

 Első mozzanat a szegély bevarrása volt. Ez nem más mint egy 4 cm széles pamut heveder, amit a vitorla duplán felhajtott szélébe hajtogattam be, majd kétsoros cikkcakk öltéssel varrtam végig. 

A szegély bevarrása (piros a varrat)

 Ezt a beszegést már a tervezéskor is fontos volt szem előtt tartani, mert a dupla felhajtás miatt oldalanként 8-8 cm anyagveszteséggel kellett számolni, ami a szemközti oldalak miatt végül 16 cm-t jelentett.

 Ez szerencsére nem volt túl bonyolult ellenben remek lehetőség volt az élesben való gyakorlásra. A sarkalatos pontok a sarkok voltak, ahol sarkon kellett fordítani a 3 méteres vásznat. Ráadásul itt a hevederek átfedése miatt megduplázódott az anyag vastagsága is. Menet közben derült ki, hogy bár maga a feladat nem nagy ördöngösség, azonban a többrétegű anyag miatt a varrógép anyagtovábbító fogai csak az alsó egy-két réteget viszik megfelelően, míg a felső rétegek a talp alatt csúszva szép lassan lemaradnak az alsótól. Ezt kiküszöbölendő beszereztem az erre a célra kitalált varrógépalkatrészt, a felsőanyag-továbbító talpat. Ez egy olyan talp – nem meglepő módon a felső anyagot továbbítja - aminek kis fogai az alsó fogakhoz igazodva egy apró mechanika által lépegetnek és viszik magukkal a felső réteget is (találó az angol neve: walking foot). Ezzel már egész egyenletes és sima varrást sikerült létrehoznom.

Miután körbeértem a dupla soros varrással jöhettek a sarokerősítések.

Az első (néhány) kudarc után arra jutottam, hogy az izgő-mozgó anyagra képtelenség közvetlenül felrajzolni a szükséges körívet, így elkészítettem a papír sablont amivel már gyerekjáték volt a munka. Mármint addig, amíg ki kellett vágni a papírból. Azt anyagra átmásolni, majd kivágni és beszegni, mindezt úgy, hogy a sarkonként két erősítő darab lehetőleg tökéletesen egyforma legyen az már egészen más ügy volt. Az orrvitorla esetében ez „csak” hat, páronként egyforma darab volt, azonban a nagyvitorlánál, a reffelési pontokat is beleszámítva, már 12 darabbal kellett megdolgozni.

 Valahol ezen a ponton kezdtem átértékelni a készen vásárolható (megrendelésre készülő) vitorlák árát. Már nem is tűntek olyan drágának.

 Miután a sarokerősítések elkészültek, jöhetett a felvarrásuk. Ez volt a legnehezebb része az egész műveletnek. Nem csak a vitorla sarkához kellett odaigazítani, hanem a sarkonként két darabot egymáshoz is úgy, hogy az egyik az egyik oldalon van, másik a másik oldalon. Mindezt lehetőleg olyan pontosan,hogy az összevarráskor ne fordulhasson elő – de előfordult – hogy míg felül szépen varrogatok (szépen, hát hogyne), addig alul „lesétálok” az anyagról. Éljenek a gombostűk! Hasznos, ámde rendkívül alattomos eszközök. Bár kétségtelen, hogy összetartják az anyagot, azonban a három méteres anyag mozgatásánál a legváratlanabb pillanatokban tudnak beleszúrni az ember kezébe – és egyéb testrészeibe. Meg mertem volna esküdni, hogy voltak olyan gombostűk is, amik direkt álltak bele a kezembe – pl. az egyik fehér fejű egyetlen saroknál legalább ötször szúrt meg, de aztán bosszút álltam… kicseréltem egy zöld fejűre. (A fehér nem volt elég feltűnő a világos anyagon, így könnyen rámarkoltam többször is). Az egész hajóépítés során nem történt annyi sérülésem, mint a vitorlavarrásakor.

A sarokerősítések felvarrása után már csak két dolog maradt. Egyrészt a sarkok pontos terv szerinti keresztül-kasul átvarrása (ez szintén nem volt egyszerű művelet), másrészt a majdani vitorlakarikák körül a szegély keresztülvarrása.

…és elkészült az orrvitorla.

Nem volt szép, viszont legalább azt sem tudom, hogy egyáltalán jó-e, mindenesetre kétségtelenül vitorla jelleget öltött.

Vissza tervezéshez!

 Sajnos a nagyvitorlánál (grósz) a program sehogy sem tudott megbirkózni a két darabból varrt vitorlával. Bár a tervet szépen megrajzolta, azonban a kivágási rajznál vagy egy, vagy három darabot adott meg (ami persze átlagosan két darab, de mégsem az igazi). Szóval áttértem papír alapú tervezésre. Itt újabb szempontot kellett beleépíteni a rajzolásba. Magát az anyagot. Eredetileg ugyanis úgy terveztem, hogy vízszintes csíkokból varrom össze, azonban az anyag nyúlása (keresztben) és a szakadékonysága (hosszában) miatt inkább a függőleges csíkokból történő összevarrás mellett döntöttem. Így a legnagyobb terhelés a hátsó élen keresztirányban jelentkezik, ami így már önmagában is jobban ellenáll a szakadásnak (beszegés után elszakíthatatlan).

Hamarosan szembesültem azzal a mértani találós kérdéssel, hogy hogyan rajzoljunk meg egy szabálytalan négyszöget úgy, hogy ismerjük három oldalát és az egyik szögét. Némi online trigonometriai számítás után végre sikerült egy pontos, az anyagra felrajzolható tervet készíteni.

Ezt követően jöhetett a két darab összevarrása. Na ez tényleg nem volt nehéz csak az anyagszélek párhuzamosságára, az egyenletes öltésekre és a gyűrődések elkerülésére kellett figyelni amellett, hogy az összeillesztéshez használt gombostűket se varrjam át géppel  és ne is szúrjanak meg nagyon, valamint a meglehetősen nagy anyagot akadály nélkül tudjam áttuszkolni a varrógép nyílásán. Szóval egyszerű volt az egész.

A két darabot egymásba hajtva illesztettem össze és két sorban varrtam végig

Hogy átférjen a varrógépen fel kellett tekerni mint egy rétest...középen a gombostűk (még jó, hogy ilyen hosszú az előszoba)

Mint Singer a varrógépet...

cikk-cakk

 Ezután már csak fel kellett mérni a tervet az összevarrt anyagra egy körzővel…egy három és fél méteres körzővel.

 Egy spárga és egy évek óta csak ajtókitámasztásra használt kézi súlyzó segítségével hamarosan a lábaim előtt/alatt hevert kiterítve és megrajzolva a VÁSZON, ami első ránézésre – majd a másodikra és a harmadikra is - baromi nagy volt.

 Jöhetett a tényleges vitorlaforma megrajzolása és kiszabása.

 Ez annyiban tér el a sima négyszög alaktól, hogy a hátsó él kivételével a többi élnek van egy nem túl nagy íveltsége (van amikor a hátsó élnek is van, de ez nem az a fazon). Ez adja majd meg a vitorla öblösségét, ha majd belekap a szél. Kézi rajz következett. A körülményekhez mérten egész jól sikerült. Majd nagy levegőt vettem és belevágtam. Nem voltam maradéktalanul nyugodt mikor éppen szétszabdaltam a nagy gonddal összevarrt anyagot, de végül sikerült.

Miután ezzel megvoltam, jöhetett a beszegés, ami megegyezett az orrvitorlánál alkalmazott módszerrel (és persze itt is rá kellett számolni az oldalanként 8 cm-es plusz szegélyt amit a heveder majd felvesz). Egy apró csavar volt csak a dologban, mégpedig az, hogy a reffelés vonalában is fel kellett varrni a hevederből két csíkot az anyag két oldalára.

A nagyvitorla varrása részleteiben nem nagyon tért el az orrvitorlától (szegély, sarokerősítések…gombostűk), azonban a több mint háromszor akkora mérete miatt  – hála a gravitációnak – már önálló mozgásra is képes volt. A legváratlanabb pillanatokban indult meg lefelé az asztal szélén, magával rántva a tű alatt araszoló részeket is. Összenőttem a varratszedő eszközzel. Ráadásul a nagyobb anyagban a gombostűk is sokkal jobban el tudtak bújni…csak a hegyüket dugták ki. Volt olyan gombostű, aminek csak a színes gombját találtam meg, míg a tű része  - immár jelöletlenül - valahol az anyagban állt lesben. Végül persze az is meg lett és a vitorlát sem véreztem össze.

Baromi nagy

Varrogatunk, varrogatunk?

Walking foot

A végeredmény azonban kétségtelen fejlődést mutatott az orrvitorlához képest.

Nem maradt más hátra, a kész vitorlákat – a földön, asztalon, egyéb helyeken történt vonszolás után – ki kellett mosni.

 Gyerekjáték.

 Amivel nem számoltam az a szegélyt alkotó pamutheveder. Elfelejtettem beavatni (nem mondtam el neki, hogy mire számítson … és ki sem mostam) így a szépen elkészített  szegélyt a benne húzódó és a mosástól összeugrott heveder olyan ráncosra húzta mint ahogy az ember ujjai néznek ki egy órás pancsolás után. Mivel egy rendkívül tanulékony négyéves is van a háztartásban, így csak annyit tudtam mondani, hogy a „csuda vigye el” (de hogy mit gondoltam azt még ide sem írom le).

 Végül egy estényi szorgos vasalás után - életemben összesen nem vasaltam annyit, mint most egyetlen hét alatt - sikerült egészen elfogadhatóvá varázsolni, így nem maradt más hátra, mint a ponyvakarikák beütése a kijelölt helyekre.

Jöjjön az árboc!

...Hajó a vége

…Hajó a vége.

 Eljött a pillanat, amit márciusban – velem együtt – kevesen hittek el.

 Építettem egy hajót.

 Egyelőre még „csak” hajó és nem vitorlás, de a hajó része kész, és mire eljön a vízrebocsátás ideje (várhatóan májusban), addigra a maradék részek is elkészülnek. Ezek a maradékok: a vitorla, az árboc, valamint a vitorlás veretek és a kormánylapát felszerelése a hajóra. Továbbá három réteg lakkozás a tartósság érdekében. De lényegében kész.

Jó ideje nem írtam újabb bejegyzést, aminek a legfőbb oka, hogy már nem akartam tovább aprózni a történetet, inkább a végére hagytam egy nagyobb bejegyzést. Ráadásul a végére egy kisebb fotósorozatot is összeállítottam.

 Az utolsó bejegyzés óta valójában csak a hajóbelső előkészítése zajlott a festéshez illetve a lakkozáshoz. Persze ez sem ment zökkenőmentesen, mindenesetre mostanra az is elkészült. Részletekbe nem mennék bele, de összefoglalva elmondhatom, hogy a hajó építésének minden mozzanata sok-sok (és még annál is több) tapasztalattal gazdagított. Ez nyilván nem így lett volna, ha lett volna már tapasztalatom hajóépítésben, vagy ha mondjuk értek hozzá. De ahogy mondják „innen szép nyerni”. Igaz azt is szokták mondani, hogy „mindenki jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának”. Nehéz lenne összefoglalni az építést, mert a kezdeti ügyetlenkedésben nagy szerepet kapott a szokatlan munka, a szokatlan anyagok (főleg a műgyanta) és új szerszámok mellett a sok vidám percet szerző sátor is ami nem átallott februárban friss tavaszi esőt zúdítani a nyakamba, hogy aztán márciusban szó nélkül összerogyjon a hó súlya alatt. A félig-meddig szabadban végzett munka szépségei közé tartozott a februárban a fagypont alatt készített svertszekrény kézfagyasztó művelete mellett a nyári harminc fokban percek alatt megkötő műgyanta, vagy festék, vagy glettelő anyag okozta vidám pillanatok is, de nem maradhat ki a sorból az őszi esők által eláztatott, félig kész hajó sem, aminek a következménye a nem tervezett festés. De a lényeg mindezek felett a saját kézzel végzett munka öröme, ami mind-mind hozzásegített a már emlegetett tapasztalatok megszerzéséhez.

  A teljesség igénye nélkül egy pár tapasztalat:

 Terv/-ek: ha most kezdeném, akkor egy egyszerűbb tervet választanék. Bár ez sem volt bonyolult, csak én tettem azzá a saját módosításaimmal (és persze a tapasztalatlanságommal). Persze ha az embernek van ideje, akkor egy egyszerű hajóval megszerezheti a szükséges tapasztalatokat, hogy aztán azokat egy komolyabb hajónál már kamatoztathassa.

 Ide tartozik a pontosság is. Nem mintha pontatlanul dolgoztam volna, mert végül is hajó lett belőle és nem vizibicikli, de a milliméteres pontosság nem elég. Annál pontosabbnak kell lenni. Nem azért, mert így nem lesz belőle hajó, hanem mert a munkát nagyban megkönnyíti, ha nem utólag kell farigcsálni a kész, beszerelt alkatrészeket. (és a végeredmény is szebb)

 Alapanyagok. Közhelyszerű, de a jó minőségű alapanyag (ahogy a jó szerszám is, de erről később) elengedhetetlen. Bár látszólag a közepes minőségű rétegelt lemez (esetünkben nyír rétegelt lemez) tökéletesen megfelel a célnak és viszonylag olcsó is, azonban a végén az olcsóság megbosszulja magát. Mert pl. az anyag felületi hibái miatt a végén nem elég csak lakkozni a hajót, hanem glettelni, alapozni, festeni kell, és a végén máris drágább, mintha egy eleve magasabb minőségről indultunk volna, amit a végén elég lenne lakkozni (ez persze megint egy olyan tapasztalat ami csa a végén derül ki és csak a következő (?) hajónál lehet készpénzre váltani). Ugyanez érvényes a festékekre is. Amivel spórolni akartam – olcsóbb festéket választottam – végül is nem bizonyult megfelelőnek, így szükséges az egész hajót kívülről több rétegben lelakkozni. És máris ott vagyok, mintha megvettem volna a drágább, kifejezetten hajóhoz való kétkomponenses festéket. És a jelenlegi bevonat tartósságáról még nem tudok semmit.

 Még valamikor az elején írtam, hogy az úgynevezett „barkácsáruházakban” milyen nehéz normális faanyagokat vásárolni. De hogy Magyarországon csomómentes fenyőléc is csak véletlenül akad az ember kezébe az egészen bosszantó tud lenni. Szerencse, hogy egyéb faanyagok pl. tölgy, bükk, kőrisfa – és ez itt nem a reklám helye - a Zatik kínálatában bőséggel fellelhető. Sajnos a faanyagok tekintetében hiába a részletes weboldal, így is több potyautat tettem meg ami – miután feltúrtam a fél fatelepet - általában az alábbi beszélgetésben ért véget: „A weblap szerint ebből a méretből van még egy pár szál. Hol találom? – A sor végén (vagy közepén vagy valahol máshol). – Ott nincs. - Akkor elfogyott. – De a weboldal szerint még kéne lennie. – De uram, itt annyi áru van, hogy nem tudunk mindent pontosan lekövetni. – Aha, kösz!”

 Szerszámok. Másik közhely, hogy a jó szerszám már fél siker. Nehéz meghatározni a jó szerszámot, mert pl. az ötezer forintos noname dekopír fűrészemet több mint tíz éve használom, és most is csúcsra járattam és hiba nélkül vette a legvastagabb és legkeményebb faanyagokat is. Ugyanez érvényes a rezgőcsiszolóra is, ami szintén az olcsóbb kategóriát képviseli és rengeteget tudna mesélni. A nagy lelkesedéssel megvásárolt körfűrésznek ugyanakkor nem csak a minősége, hanem a szükségessége is megkérdőjelezhető. Gyakorlatilag a fő elemek kivágásán kívül – amit végeredményben a dekopír fűrésszel is meg tudtam volna oldani - nem is használtam semmire. Kidobott pénz volt. A flex amit főleg csiszolásra használtam viszont menet közben, a vége felé feladta a harcot. Utóbb sajnálom, hogy csak a vége felé, mert ha korábban leheli ki a lelkét, akkor korábban vettem volna meg azt a sokkal jobbat, amit végül is megvettem. Sajnos a flexszel való csiszolás sajátos gyakorlatot igényel, mert a gyorsan pörgő csiszolókorong villámgyorsan belekap az anyagba, ha nem tartom tökéletesen egyenesen, ráadásul pont a nagy sebességű forgás miatt a korong és a munkadarab között olyan vákuum alakul ki, ami komolyan rászívja a gépet a munkadarabra vagy a kisebb, könnyebb darabokat (pl az üléslapok) képes felemelni az asztalról, vidám perceket szerezve ezzel az egyszeri hajóépítőnek. Az elektromos gyalu viszont kifejezetten hasznos beruházásnak bizonyult. Bár a használatát nem volt könnyű kitapasztalni, azonban ha nem lett volna…talán még most is gyalulnék. Persze ebből is jobb lett volna egy magasabb minőség, ami persze nyilván drágább is. Ide tartozik a gőzöléshez beszerzett PVC cső és egyéb alkatrészei is, ami utóbb szintén haszontalannak bizonyult, mivel a végén csak két(!) gőzöléssel hajlított fenyő léc került be a hajóba. Ha ezek helyett gőzölés nélkül is könnyen, repedésmentesen hajlítható bükk léceket használtam volna, akkor egész művelet gyorsabban, kevesebb bosszúsággal és a végén olcsóbban kijött volna.

 A kéziszerszámoknál viszont nem kérdés, hogy a legjobbat érdemes megvenni (nem úgy ahogy én tettem). Mit sem ér egy olyan gyalu, aminek tízpercenként kimegy az éle, vagy egy olyan véső, ami többet fut a fenőkövön mint a fán.  Mindezeken kívül számtalan egyéb apróságnak tűnő dolgot sorolhatnék még: ecsetek, ami mind az epoxinál, mind a festésnél számolatlanul fogyott. Egy műgyantázás, egy ecset. Szintén ide tartozik a nejlon vagy gumi kesztyű, a műgyantázáshoz használt spatula (mind a keveréshez, mind az élek behúzásához vagy a kisebb ragasztandó darabok bekenéséhez), a műanyag mérő és keverőedények, amikben a műgyantát lehetett kikeverni és bár a műgyantát megkötés után óvatosan ki lehetett tördelni a műanyag keverőpohárból, előbb utóbb mindegyik feladta a harcot (ebből három, háromdarabos garnitúrát, azaz 3x3 különböző méretű darabot használtam el). A csiszolópapír szintén a számolatlanul fogyasztott eszközök/anyagok közé tartozott.

 Most mondhatnám, hogy itt a vége fuss el véle, de a vízrebocsátásig, még van egy kis munka. 

Most mindenekelőtt a sátorbontás és rendrakás következik, amit egy jól megérdemelt téli álom követ.

...és most várjuk a tavaszt.

Apróságok

Tehát az apróságok (megjegyzem az egész hajó ilyen apróságokból áll)

Üléslapok.

 Tulajdonképpen már kész voltak, csak a deck fedelek beszerelése és a lakkozás volt hátra. Persze a deck fedél (ez az a kerek, zárható nyílás amin keresztül be lehet nyúlkálni a légtartályokba és belepakolni mindenféle kacatot, hogy aztán elveszítse légtartály jellegét) csavarjai lényegesen hosszabbak mint a fedél és az üléslap anyaga együtt, így persze a csavarok rendesen belenyúltak a légtartályba, hogy aztán ott majd jól összekaszabolják a benyúlkáló ember kezét. Na ezt kiküszöbölendő a csavarok helyét kis rétegelt lemez kockákkal egészítettem ki. Így már elég vaskos volt, hogy tartson is és ne legyenek benne befelé nyúló csavarhegyek. Ezután már jöhetett is a lakkozás, ami jelen esetben műgyantát jelent. Ugyanezt a műveletet persze mindkét üléslapnál meg kellett oldani. Ne ez nem lett szép de ez úgyis belül lesz, annyira, hogy a deckfedél pereme is takarni fogja.

Svert.

 Elsőre úgy tűnt, hogy nincs vele sok munka, de ez a tünemény hamar szertefoszlott. Az élek legyalulása után az egészet be kellett laminálni, ami több problémát is felvetett. Mivel mindkét oldalát be kellett laminálni, így meg kellett valahogy oldani  1. a rögzítését a lamináláshoz, lehetőleg úgy, hogy mindkét oldalához hozzáférjek, 2. az elhelyezését az epoxi megkötéséig. Az elképzelésem szerint az aljába belefúrok egy lyukat amibe keményfa csaplécet teszek, aminek a kilógó vége alkalmas arra, hogy az asztal szélére feltámasszam és a munka végével – mivel laminálás közben spontán beleragad a lyukba – egyszerűen levágom, míg a másik végén a svert kiemelésére szolgáló kötél-fül helyére dugtam be egy fém rudat amit aztán akasztóként is tudtam használni. Persze laminálás közben a beragasztott fa csap eltört és a ragacsos svert a sarkával előre beleállt a földbe. Elég csúnyákat mondtam ahhoz, hogy ide ne írjam le.

Végül azért sikerült egész elfogadható eredményt elérni.

Sajnos csak laminálás közben vettem észre, hogy a ceruzás jelölést elfelejtettem letakarítani így a csík végleg ott maradt .

Kormánylapát.

 A feladat kb. azonos volt a svert laminálásával (a rögzítés problematikájával együtt), a végeredmény azonban lényegesen jobb lett. Nem csak azért mert nem ejtettem le (persze ez is sokat segített a végeredményen) hanem azért is, mert időközben kifogytam a hajóhoz vásárolt üvegszövetből és így szükségből egy régebben, más munkához beszerzett, sokkal vastagabb szövetet használtam. Itt valahogy lényegesen átlátszóbb lett az eredmény. A kormánylapáttal párhuzamosan a kormány tartó belső oldalát is belamináltam, így gyakorlatilag egy csiszolás után összeállítható a kormánylapát.

Az alján és a felső szélén látható a két csap, aminél fogva rögzíteni tudtam a lamináláshoz és a száradáshoz. Ezeket a csapokat miután belekötöttek az alkatrészbe végül egyszerűen levágtam.

Az orrban és a hátsó sarkakban lévő merevítők.

 Ez az a darab aminek nem tudom a hivatalos nevét pedig biztosan van neki. Na ez tényleg nem volt egyszerű. Az első azért, mert három darabból kellett összeállítani úgy hogy elég erős is legyen és elég szimmetrikus is legyen és a végén elég szép is legyen, mivel ez az egyik legszembetűnőbb része a hajónak. Ezt úgy oldottam meg, hogy először a két szélső darabot illesztettem hozzá a hajóorrhoz, majd a középső darabot vágtam, reszeltem, gyalultam, csiszoltam a helyére, míg pontosan oda nem illett. A darab a precíz illesztést követően - a boltívekhez hasonlóan - gyakorlatilag öntartó lett. Ebben persze segített a csapolás és a gazdagon adagolt műgyanta is. Azért biztos ami biztos a külső oldalakról a szegélyléceken keresztül 3-3 jókora csavarral (6x80) is odarögzítettem.

 Hasonló művelet volt a hátsó két darab is, azzal a különbséggel, hogy ugyan csak egy darabból áll (mármint oldalanként), viszont igazodnia kell egyaránt az oldalfalak és a fartükör dőléséhez is, ráadásul úgy hogy a belső szegélyléc is ide csatlakozik be. Erősnek is kell lennie, mert a groszsott travellere és a hátsó kikötőbikák is ide lesznek felcsavarozva. Összeillesztén után ragsztás előtt ez is kapott két-két csapot a fartükör felől és két-két jókora csavart oldalról a szegélyléceken keresztül. Miután megkötött a ragasztó ennél foga meg tudtam emelni a hajó. Azt hiszem elég erős lett.

Ez a három darab majd’ egy egész napomat elvette.

A végeredmény egész elfogadható lett.

Beillesztve, de még ragasztás előtt

Ragasztás közben...hogy a boltív összefeszüljön

Ragasztás után legyalulva...

...megcsiszolva

Azt hiszem elég jó lett

A hátsó merevítők...időközben a hátsó légtartály is elkészült.

Már csak az üléslap hiányzik...de már valahol a háttérben az is készül

Szegélylécek (dörzslécek).

 Szegélylécből már elég sokfélét felszereltem a hajóra de ezek most azok a külső alkatrészek, amik arra hivatottak, hogy a hajó fényezett oldalát, pár centire ugyan, de távol tartsák a mindenféle akadályoktól pl más hajóktól. Ezért aztán ez keményfából készül ami jól bírja a strapát. Jelen esetben bükkből. Bár eredetileg ez 10 mm vastag keményfa léc lett volna, de már annyi merevítést építettem a szegélybe, hogy végül az 5 mm-est is elegendőnek találtam.  5 mm-es bükk lécet átlapolással összeilleszteni nem volt egy nagy meló (de akkor mi tartott olyan sokáig?), a végeredmény viszont eléggé meglepett. Olyan hajlékony volt, hogy az összeragasztott, kb 4,5 m hosszú lécet teljesen körbe lehetett hajlítani. Az elképzelésem szerint a ragasztáson kívül szép bronz csavarokkal rögzítettem volna a meglévő szegélyhez, azonban sehol sem sikerült szép bronz csavarokat szerezni, rondát meg nem akartam használni, így végül bronz szegekkel varrtam (vertem) végig. Bár mikor megláttam mennyibe kerülnek a bronz szegek elgondolkodtam, hogy nem lenne-e jobb inkább aranyból. A hossza miatt itt is annyi szorítót használtam, hogy a két oldalt csak két nekifutásra tudtam megcsinálni.

 A végeredmény azonban szerintem elég jó lett.

Egy nem tervezett alkatrész.

 Az árboctartó. Na ezen sokat gondolkodtam (még apám műszaki érzékét is igénybe vettem hozzá). Az eredeti terv szerint az árboc egyszerűen az első bordán fekvő árboctartón lévő lyukba van beállítva és leeresztve egészen a borda aljáig, ahol is a borda alsó részén, az erre kialakított bevágásban ácsorog. Mivel én inkább egy ledönthető (és így könnyebben szerelhető, szállítható) árbocban gondolkodtam, így egy teljesen új alkatrészt kellett kreálnom. Meglepő módon a kigondolás sokkal több időt vett igénybe, mint a megvalósítás. Miután feltúrtam az internetet is a végeredmény az lett, hogy keményfából (kőrisfa – ezzel most dolgoztam először, de olyan kemény volt, hogy a bükk elbújhat mögötte) egy olyan állványzatot építettem, ahol maga az árboc tulajdonképpen az árboctartó tetején áll, míg a kőrisfából  készült „állvány” nyúlik le az eredeti támasztási pontra. Így a súly továbbra is a borda alján összpontosul, azonban az árboc már ledönthető…lesz, majd ha elkészül.

Szóval így néz ki az árboctartó...ha a leírás nehezen lenne értelmezhető 

 Mindezeket összeszedve, már csak a kormány összeállítása és a hajó belsejének a csiszolása és epoxival történő bevonása maradt. Na meg a festés és a lakkozás. Sajnos a szeptemberi elázás nyomai még az epoxival történő első bekenés után is elég jól láthatóak, így nem tudok eltekinteni a belső festéstől. Habár csábító lenne a gondolat, hogy innen már csak a lakkozás van hátra.

Minden egyéb a téli álom után tavasszal kerül sorra. Így pl egy kemény külső bevonat, amiről még nem döntöttem el, hogy simán csónaklakk lesz, vagy epoxi bevonat, vagy valamilyen 2k lak, vagy az eredeti színnel megegyező, 2k hajófesték. A sorrend egyben a drágaságot is jelzi a legolcsóbbtól kezdve.

A vitorla télen, az árboc tavasszal (esetleg még most késő összel) kerül sorra. Ha minden jól megy szép májusi napon sor kerül a vízrebocsátásra is (még mindig sajnálom, hogy idén már nem, de elég illúzióromboló lenne jeget törni a vízrebocsátás előtt).

Ismét belül.

Tehát kész a szín.

 Ezután már csak be kell fejezni a belsejét, ami akkor még alul volt…de már nem sokáig.

 Egy rövid gondolkodás és egy emelési próba után úgy döntöttem hogy, meg tudom fordítani egyedül is. Ezt úgy oldottam meg, hogy elhúztam az állványon az egyik oldalra egészen addig, amíg még éppen megtartja az állvány. Majd a félig lelógó oldalát felemeltem amíg kb. egyensúlyba került az oldalán állva. Miután az oldal íveltsége miatt ebben a helyzetben még véletlenül sem tudna megállni magától, át kellett jutnom a hajó másik oldalára úgy, hogy lehetőleg semerre sem boruljon le. Erre két lehetőség volt, vagy villámgyorsan átrepülök és elkapom mielőtt kibillenne a rendkívül kényes egyensúlyi állapotából, vagy óvatosan körbesétálom miközben egy pillanatra sem engedem el. Az utóbbi mellett döntöttem, így apró lépésekkel átmentem a hajó másik oldalára úgy, hogy egész jól megtartottam a hajót. Miután átkerültem a hajó alá, szép lassan óvatosan elkezdtem leengedni, immár a fenekére. Ezen a ponton a hajó formája (az ívelt oldala) és a gravitáció együttes erővel elkezdtek ellenem dolgozni (a hálátlanok). Egy darabig álltam a sarat, de sajnos eljött az a pillanat, amikor a hajó az íveltsége miatt mindössze egyetlen ponton érintkezett az állvánnyal és így – ha lehet – még instabilabb lett.  Egy rossz fogás és a hajó orra leesett az állványról. (v.ö: a hajó átfordítása, amitől minden hajóépítő tart).

Az esés eredménye egy kb. arasznyi hosszú de szerencsére nem túl mély horzsolás az orr közelében.

 Ennek volt egy pozitív hozadéka is: eddig gondolkodtam rajta, hogy elég kemény lesz-e ez a festék vagy húzzak rá egy (két-három) lakkréteget is. Nincs több dilemma, újabb rétegek kerülnek a hajó aljára…amint kész a belseje.

 Most azonban következzen az enteriőr.

 Mit mondjak lelombozó volt a kész külső után újra találkozni a csak szerkezetkész belsővel. Szerencsére átgondolva a teendőket már láthatóvá vált a munka vége.

Ilyen apróságok maradtak hátra:

• szegélylécek,
• üléslapok,
• svert,
• kormány összeállítása (az alkatrészei már külön-külön kész voltak, csak egy kiadós epoxizás hiányzott)
• valamint az orrban és a hátsó sarkakban lévő merevítő betétek befaragása és beragasztása (biztos van ezeknek valami becsületes hajós neve is)

 Szóval már egészen jól behatárolható az őszre tervezett munka. És itt végleg elbúcsúztam az idei vízretételtől. Viszont így tavaszra már csak négy dolog marad: 1. árboc, 2. vitorla, 3. szerelvények, veretek felcsavarozása, 4. egy (két-három réteg) külső lakkozás.

 Beszegem a hajót.

 Ez már tényleg hajó.  Sokat töprengtem a belső szegély megoldásán, végül – ismét csak a tervtől eltérve – úgy alakítottam, ki, hogy fenyő távtartó léceket és bükk szegélylécet fogok építeni belülre. Ennek egyik oka, hogy égen-földön nem lehet csomómentes fenyőléceket kapni ahhoz, hogy végigmenő lécet használjak (valószínűleg az utolsó négy darabot is én építettem be a külső szegélybe), másik, oka, pedig, hogy a majdani szerelvények rögzítéséhez a keményfát alkalmasabbnak találtam. Tovább fokoztam a helyzetet azzal, hogy ott, ahol várhatóan szerelvények lesznek, a távtartó lécbetéteket is keményfából csináltam.

 Persze kb 4,5 méteres léceken nem lehet kapni – meg amúgy sem tudnám elszállítani, így ismét toldanom kellett. Rögtön ráéreztem a bükkfa keménységére. Mire a toldás átfedését ferdére gyalultam, én is és a gyalu is kimelegedtünk. Végül szépen összecsiszoltam és keményen összeragasztottam őket, némi csapolással megerősítve. Másnap persze kiderült, hogy ez nem igaz, de addig még hittem, hogy ez így jó lesz. Hogy ne kelljen állandóan műveletet váltani, előkészítettem a ragasztáshoz a swert léceit is. Ezt vörösfenyőből csináltam mert ennek olyan magas a gyantatartalma, hogy ha meg is sérülne a laminált felület, komolyabban akkor sem tudna beleszívódni a víz…és mert jól néz ki.

Jöhetett a ragasztás.

 Amíg a ragasztó tette a dolgát én is tettem a magamét. Méretre vágtam a szegőléc távtartóit is.

négy és fél méter egyben

Egy nap pihenés után a majdani helyére felszorítva magától felvette a hajó oldalának görbületét.

Vörösfenyő, mert szép

 Másnap a szegélyléceket síkba gyalultam, amivel egyúttal a kinyomódott ragasztót is eltávolítottam.

 Mivel a távtartók ragasztásánál számoltam azzal, hogy a ragasztón szép lassan el tudnak csúszni az alkatrészek, így azt találtam ki, hogy a távtartók alá apró réz szögeket verek be, aminek végül lecsípem a fejét. Ezzel egy az oldalpalánkból 1-2 mm-re kiálló tüskéket kapok, amik összeszorításnál a  távtartókba is belefúródnak, megakadályozva az elcsúszást. Ez jó ötletnek bizonyult. (Nem is, ez valójában nagyszerű ötlet volt.)

Réz szegek...

...mindenhol

Fejetlenség,

 Miután a távtartók megvoltak, jöhetett  a belső szegélyléc. Itt csodálkoztam rá, hogy az oly kemény bükkfa, valójában milyen jól és könnyen hajlítható….és milyen nehezen ragasztható. Hajlítás közben egy hangos durranással elengedett az előző napi ragasztás. Mindezt úgy, hogy a fa szemernyit nem sérült meg, amiből látható, hogy itt bizony a ragasztó húzta  a rövidebbet. Na meg én mert most kezdhetem elölről. Szerencsére a másik oldalra szánt szegélyléc bírta a strapát, így azt fel tudtam szerelni. Ennél nem bíztam a dolgot pusztán a ragasztásra: a ragasztás mellett a külső szegélyen az oldalpalánkon és a távtartó léceken is keresztülmenő csavarokkal rögzítettem a bükk léceket. Jó lett és remélem a végén, szép is lesz, ez ugyanis az egyik legszembetűnőbb része a hajónak.

 Mivel a teljes szegélyléc felragasztása a sok csavar ellenére is akut szorítóhiányt okozott, így a másik oldalt a következő munkanapra hagytam. Addig is szépre gyalultam a svertet és becsavaroztam a helyére az első igazi szerelvényt, a hajó orrában a kikötőszemet.

Készül a jobb oldali szegély

Szorítóból sosem elég

A bal oldal már kész...majdnem

 Sajnos a szeptember eleji pár napos eső után a hajó belsejében keletkezett néhány tócsa jelezte, hogy sem a sátor, sem a hajó takaróponyvája nem teljesen vízhatlan. Mivel a hajó belseje még kezeletlen volt, így a víz több helyen is beleszívódott a fába csúnya, szürke foltokat hagyva. Nem kis bosszúságomra el kellett vetnem, hogy az üléslapok csak lakkozást kapjanak, megőrizve színüket és a mintájukat.  Nincs más hátra mindenhol festeni kell.

 Ez bosszantó.