...Hajó a vége

…Hajó a vége.

 Eljött a pillanat, amit márciusban – velem együtt – kevesen hittek el.

 Építettem egy hajót.

 Egyelőre még „csak” hajó és nem vitorlás, de a hajó része kész, és mire eljön a vízrebocsátás ideje (várhatóan májusban), addigra a maradék részek is elkészülnek. Ezek a maradékok: a vitorla, az árboc, valamint a vitorlás veretek és a kormánylapát felszerelése a hajóra. Továbbá három réteg lakkozás a tartósság érdekében. De lényegében kész.

Jó ideje nem írtam újabb bejegyzést, aminek a legfőbb oka, hogy már nem akartam tovább aprózni a történetet, inkább a végére hagytam egy nagyobb bejegyzést. Ráadásul a végére egy kisebb fotósorozatot is összeállítottam.

 Az utolsó bejegyzés óta valójában csak a hajóbelső előkészítése zajlott a festéshez illetve a lakkozáshoz. Persze ez sem ment zökkenőmentesen, mindenesetre mostanra az is elkészült. Részletekbe nem mennék bele, de összefoglalva elmondhatom, hogy a hajó építésének minden mozzanata sok-sok (és még annál is több) tapasztalattal gazdagított. Ez nyilván nem így lett volna, ha lett volna már tapasztalatom hajóépítésben, vagy ha mondjuk értek hozzá. De ahogy mondják „innen szép nyerni”. Igaz azt is szokták mondani, hogy „mindenki jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának”. Nehéz lenne összefoglalni az építést, mert a kezdeti ügyetlenkedésben nagy szerepet kapott a szokatlan munka, a szokatlan anyagok (főleg a műgyanta) és új szerszámok mellett a sok vidám percet szerző sátor is ami nem átallott februárban friss tavaszi esőt zúdítani a nyakamba, hogy aztán márciusban szó nélkül összerogyjon a hó súlya alatt. A félig-meddig szabadban végzett munka szépségei közé tartozott a februárban a fagypont alatt készített svertszekrény kézfagyasztó művelete mellett a nyári harminc fokban percek alatt megkötő műgyanta, vagy festék, vagy glettelő anyag okozta vidám pillanatok is, de nem maradhat ki a sorból az őszi esők által eláztatott, félig kész hajó sem, aminek a következménye a nem tervezett festés. De a lényeg mindezek felett a saját kézzel végzett munka öröme, ami mind-mind hozzásegített a már emlegetett tapasztalatok megszerzéséhez.

  A teljesség igénye nélkül egy pár tapasztalat:

 Terv/-ek: ha most kezdeném, akkor egy egyszerűbb tervet választanék. Bár ez sem volt bonyolult, csak én tettem azzá a saját módosításaimmal (és persze a tapasztalatlanságommal). Persze ha az embernek van ideje, akkor egy egyszerű hajóval megszerezheti a szükséges tapasztalatokat, hogy aztán azokat egy komolyabb hajónál már kamatoztathassa.

 Ide tartozik a pontosság is. Nem mintha pontatlanul dolgoztam volna, mert végül is hajó lett belőle és nem vizibicikli, de a milliméteres pontosság nem elég. Annál pontosabbnak kell lenni. Nem azért, mert így nem lesz belőle hajó, hanem mert a munkát nagyban megkönnyíti, ha nem utólag kell farigcsálni a kész, beszerelt alkatrészeket. (és a végeredmény is szebb)

 Alapanyagok. Közhelyszerű, de a jó minőségű alapanyag (ahogy a jó szerszám is, de erről később) elengedhetetlen. Bár látszólag a közepes minőségű rétegelt lemez (esetünkben nyír rétegelt lemez) tökéletesen megfelel a célnak és viszonylag olcsó is, azonban a végén az olcsóság megbosszulja magát. Mert pl. az anyag felületi hibái miatt a végén nem elég csak lakkozni a hajót, hanem glettelni, alapozni, festeni kell, és a végén máris drágább, mintha egy eleve magasabb minőségről indultunk volna, amit a végén elég lenne lakkozni (ez persze megint egy olyan tapasztalat ami csa a végén derül ki és csak a következő (?) hajónál lehet készpénzre váltani). Ugyanez érvényes a festékekre is. Amivel spórolni akartam – olcsóbb festéket választottam – végül is nem bizonyult megfelelőnek, így szükséges az egész hajót kívülről több rétegben lelakkozni. És máris ott vagyok, mintha megvettem volna a drágább, kifejezetten hajóhoz való kétkomponenses festéket. És a jelenlegi bevonat tartósságáról még nem tudok semmit.

 Még valamikor az elején írtam, hogy az úgynevezett „barkácsáruházakban” milyen nehéz normális faanyagokat vásárolni. De hogy Magyarországon csomómentes fenyőléc is csak véletlenül akad az ember kezébe az egészen bosszantó tud lenni. Szerencse, hogy egyéb faanyagok pl. tölgy, bükk, kőrisfa – és ez itt nem a reklám helye - a Zatik kínálatában bőséggel fellelhető. Sajnos a faanyagok tekintetében hiába a részletes weboldal, így is több potyautat tettem meg ami – miután feltúrtam a fél fatelepet - általában az alábbi beszélgetésben ért véget: „A weblap szerint ebből a méretből van még egy pár szál. Hol találom? – A sor végén (vagy közepén vagy valahol máshol). – Ott nincs. - Akkor elfogyott. – De a weboldal szerint még kéne lennie. – De uram, itt annyi áru van, hogy nem tudunk mindent pontosan lekövetni. – Aha, kösz!”

 Szerszámok. Másik közhely, hogy a jó szerszám már fél siker. Nehéz meghatározni a jó szerszámot, mert pl. az ötezer forintos noname dekopír fűrészemet több mint tíz éve használom, és most is csúcsra járattam és hiba nélkül vette a legvastagabb és legkeményebb faanyagokat is. Ugyanez érvényes a rezgőcsiszolóra is, ami szintén az olcsóbb kategóriát képviseli és rengeteget tudna mesélni. A nagy lelkesedéssel megvásárolt körfűrésznek ugyanakkor nem csak a minősége, hanem a szükségessége is megkérdőjelezhető. Gyakorlatilag a fő elemek kivágásán kívül – amit végeredményben a dekopír fűrésszel is meg tudtam volna oldani - nem is használtam semmire. Kidobott pénz volt. A flex amit főleg csiszolásra használtam viszont menet közben, a vége felé feladta a harcot. Utóbb sajnálom, hogy csak a vége felé, mert ha korábban leheli ki a lelkét, akkor korábban vettem volna meg azt a sokkal jobbat, amit végül is megvettem. Sajnos a flexszel való csiszolás sajátos gyakorlatot igényel, mert a gyorsan pörgő csiszolókorong villámgyorsan belekap az anyagba, ha nem tartom tökéletesen egyenesen, ráadásul pont a nagy sebességű forgás miatt a korong és a munkadarab között olyan vákuum alakul ki, ami komolyan rászívja a gépet a munkadarabra vagy a kisebb, könnyebb darabokat (pl az üléslapok) képes felemelni az asztalról, vidám perceket szerezve ezzel az egyszeri hajóépítőnek. Az elektromos gyalu viszont kifejezetten hasznos beruházásnak bizonyult. Bár a használatát nem volt könnyű kitapasztalni, azonban ha nem lett volna…talán még most is gyalulnék. Persze ebből is jobb lett volna egy magasabb minőség, ami persze nyilván drágább is. Ide tartozik a gőzöléshez beszerzett PVC cső és egyéb alkatrészei is, ami utóbb szintén haszontalannak bizonyult, mivel a végén csak két(!) gőzöléssel hajlított fenyő léc került be a hajóba. Ha ezek helyett gőzölés nélkül is könnyen, repedésmentesen hajlítható bükk léceket használtam volna, akkor egész művelet gyorsabban, kevesebb bosszúsággal és a végén olcsóbban kijött volna.

 A kéziszerszámoknál viszont nem kérdés, hogy a legjobbat érdemes megvenni (nem úgy ahogy én tettem). Mit sem ér egy olyan gyalu, aminek tízpercenként kimegy az éle, vagy egy olyan véső, ami többet fut a fenőkövön mint a fán.  Mindezeken kívül számtalan egyéb apróságnak tűnő dolgot sorolhatnék még: ecsetek, ami mind az epoxinál, mind a festésnél számolatlanul fogyott. Egy műgyantázás, egy ecset. Szintén ide tartozik a nejlon vagy gumi kesztyű, a műgyantázáshoz használt spatula (mind a keveréshez, mind az élek behúzásához vagy a kisebb ragasztandó darabok bekenéséhez), a műanyag mérő és keverőedények, amikben a műgyantát lehetett kikeverni és bár a műgyantát megkötés után óvatosan ki lehetett tördelni a műanyag keverőpohárból, előbb utóbb mindegyik feladta a harcot (ebből három, háromdarabos garnitúrát, azaz 3x3 különböző méretű darabot használtam el). A csiszolópapír szintén a számolatlanul fogyasztott eszközök/anyagok közé tartozott.

 Most mondhatnám, hogy itt a vége fuss el véle, de a vízrebocsátásig, még van egy kis munka. 

Most mindenekelőtt a sátorbontás és rendrakás következik, amit egy jól megérdemelt téli álom követ.

...és most várjuk a tavaszt.

Apróságok

Tehát az apróságok (megjegyzem az egész hajó ilyen apróságokból áll)

Üléslapok.

 Tulajdonképpen már kész voltak, csak a deck fedelek beszerelése és a lakkozás volt hátra. Persze a deck fedél (ez az a kerek, zárható nyílás amin keresztül be lehet nyúlkálni a légtartályokba és belepakolni mindenféle kacatot, hogy aztán elveszítse légtartály jellegét) csavarjai lényegesen hosszabbak mint a fedél és az üléslap anyaga együtt, így persze a csavarok rendesen belenyúltak a légtartályba, hogy aztán ott majd jól összekaszabolják a benyúlkáló ember kezét. Na ezt kiküszöbölendő a csavarok helyét kis rétegelt lemez kockákkal egészítettem ki. Így már elég vaskos volt, hogy tartson is és ne legyenek benne befelé nyúló csavarhegyek. Ezután már jöhetett is a lakkozás, ami jelen esetben műgyantát jelent. Ugyanezt a műveletet persze mindkét üléslapnál meg kellett oldani. Ne ez nem lett szép de ez úgyis belül lesz, annyira, hogy a deckfedél pereme is takarni fogja.

Svert.

 Elsőre úgy tűnt, hogy nincs vele sok munka, de ez a tünemény hamar szertefoszlott. Az élek legyalulása után az egészet be kellett laminálni, ami több problémát is felvetett. Mivel mindkét oldalát be kellett laminálni, így meg kellett valahogy oldani  1. a rögzítését a lamináláshoz, lehetőleg úgy, hogy mindkét oldalához hozzáférjek, 2. az elhelyezését az epoxi megkötéséig. Az elképzelésem szerint az aljába belefúrok egy lyukat amibe keményfa csaplécet teszek, aminek a kilógó vége alkalmas arra, hogy az asztal szélére feltámasszam és a munka végével – mivel laminálás közben spontán beleragad a lyukba – egyszerűen levágom, míg a másik végén a svert kiemelésére szolgáló kötél-fül helyére dugtam be egy fém rudat amit aztán akasztóként is tudtam használni. Persze laminálás közben a beragasztott fa csap eltört és a ragacsos svert a sarkával előre beleállt a földbe. Elég csúnyákat mondtam ahhoz, hogy ide ne írjam le.

Végül azért sikerült egész elfogadható eredményt elérni.

Sajnos csak laminálás közben vettem észre, hogy a ceruzás jelölést elfelejtettem letakarítani így a csík végleg ott maradt .

Kormánylapát.

 A feladat kb. azonos volt a svert laminálásával (a rögzítés problematikájával együtt), a végeredmény azonban lényegesen jobb lett. Nem csak azért mert nem ejtettem le (persze ez is sokat segített a végeredményen) hanem azért is, mert időközben kifogytam a hajóhoz vásárolt üvegszövetből és így szükségből egy régebben, más munkához beszerzett, sokkal vastagabb szövetet használtam. Itt valahogy lényegesen átlátszóbb lett az eredmény. A kormánylapáttal párhuzamosan a kormány tartó belső oldalát is belamináltam, így gyakorlatilag egy csiszolás után összeállítható a kormánylapát.

Az alján és a felső szélén látható a két csap, aminél fogva rögzíteni tudtam a lamináláshoz és a száradáshoz. Ezeket a csapokat miután belekötöttek az alkatrészbe végül egyszerűen levágtam.

Az orrban és a hátsó sarkakban lévő merevítők.

 Ez az a darab aminek nem tudom a hivatalos nevét pedig biztosan van neki. Na ez tényleg nem volt egyszerű. Az első azért, mert három darabból kellett összeállítani úgy hogy elég erős is legyen és elég szimmetrikus is legyen és a végén elég szép is legyen, mivel ez az egyik legszembetűnőbb része a hajónak. Ezt úgy oldottam meg, hogy először a két szélső darabot illesztettem hozzá a hajóorrhoz, majd a középső darabot vágtam, reszeltem, gyalultam, csiszoltam a helyére, míg pontosan oda nem illett. A darab a precíz illesztést követően - a boltívekhez hasonlóan - gyakorlatilag öntartó lett. Ebben persze segített a csapolás és a gazdagon adagolt műgyanta is. Azért biztos ami biztos a külső oldalakról a szegélyléceken keresztül 3-3 jókora csavarral (6x80) is odarögzítettem.

 Hasonló művelet volt a hátsó két darab is, azzal a különbséggel, hogy ugyan csak egy darabból áll (mármint oldalanként), viszont igazodnia kell egyaránt az oldalfalak és a fartükör dőléséhez is, ráadásul úgy hogy a belső szegélyléc is ide csatlakozik be. Erősnek is kell lennie, mert a groszsott travellere és a hátsó kikötőbikák is ide lesznek felcsavarozva. Összeillesztén után ragsztás előtt ez is kapott két-két csapot a fartükör felől és két-két jókora csavart oldalról a szegélyléceken keresztül. Miután megkötött a ragasztó ennél foga meg tudtam emelni a hajó. Azt hiszem elég erős lett.

Ez a három darab majd’ egy egész napomat elvette.

A végeredmény egész elfogadható lett.

Beillesztve, de még ragasztás előtt

Ragasztás közben...hogy a boltív összefeszüljön

Ragasztás után legyalulva...

...megcsiszolva

Azt hiszem elég jó lett

A hátsó merevítők...időközben a hátsó légtartály is elkészült.

Már csak az üléslap hiányzik...de már valahol a háttérben az is készül

Szegélylécek (dörzslécek).

 Szegélylécből már elég sokfélét felszereltem a hajóra de ezek most azok a külső alkatrészek, amik arra hivatottak, hogy a hajó fényezett oldalát, pár centire ugyan, de távol tartsák a mindenféle akadályoktól pl más hajóktól. Ezért aztán ez keményfából készül ami jól bírja a strapát. Jelen esetben bükkből. Bár eredetileg ez 10 mm vastag keményfa léc lett volna, de már annyi merevítést építettem a szegélybe, hogy végül az 5 mm-est is elegendőnek találtam.  5 mm-es bükk lécet átlapolással összeilleszteni nem volt egy nagy meló (de akkor mi tartott olyan sokáig?), a végeredmény viszont eléggé meglepett. Olyan hajlékony volt, hogy az összeragasztott, kb 4,5 m hosszú lécet teljesen körbe lehetett hajlítani. Az elképzelésem szerint a ragasztáson kívül szép bronz csavarokkal rögzítettem volna a meglévő szegélyhez, azonban sehol sem sikerült szép bronz csavarokat szerezni, rondát meg nem akartam használni, így végül bronz szegekkel varrtam (vertem) végig. Bár mikor megláttam mennyibe kerülnek a bronz szegek elgondolkodtam, hogy nem lenne-e jobb inkább aranyból. A hossza miatt itt is annyi szorítót használtam, hogy a két oldalt csak két nekifutásra tudtam megcsinálni.

 A végeredmény azonban szerintem elég jó lett.

Egy nem tervezett alkatrész.

 Az árboctartó. Na ezen sokat gondolkodtam (még apám műszaki érzékét is igénybe vettem hozzá). Az eredeti terv szerint az árboc egyszerűen az első bordán fekvő árboctartón lévő lyukba van beállítva és leeresztve egészen a borda aljáig, ahol is a borda alsó részén, az erre kialakított bevágásban ácsorog. Mivel én inkább egy ledönthető (és így könnyebben szerelhető, szállítható) árbocban gondolkodtam, így egy teljesen új alkatrészt kellett kreálnom. Meglepő módon a kigondolás sokkal több időt vett igénybe, mint a megvalósítás. Miután feltúrtam az internetet is a végeredmény az lett, hogy keményfából (kőrisfa – ezzel most dolgoztam először, de olyan kemény volt, hogy a bükk elbújhat mögötte) egy olyan állványzatot építettem, ahol maga az árboc tulajdonképpen az árboctartó tetején áll, míg a kőrisfából  készült „állvány” nyúlik le az eredeti támasztási pontra. Így a súly továbbra is a borda alján összpontosul, azonban az árboc már ledönthető…lesz, majd ha elkészül.

Szóval így néz ki az árboctartó...ha a leírás nehezen lenne értelmezhető 

 Mindezeket összeszedve, már csak a kormány összeállítása és a hajó belsejének a csiszolása és epoxival történő bevonása maradt. Na meg a festés és a lakkozás. Sajnos a szeptemberi elázás nyomai még az epoxival történő első bekenés után is elég jól láthatóak, így nem tudok eltekinteni a belső festéstől. Habár csábító lenne a gondolat, hogy innen már csak a lakkozás van hátra.

Minden egyéb a téli álom után tavasszal kerül sorra. Így pl egy kemény külső bevonat, amiről még nem döntöttem el, hogy simán csónaklakk lesz, vagy epoxi bevonat, vagy valamilyen 2k lak, vagy az eredeti színnel megegyező, 2k hajófesték. A sorrend egyben a drágaságot is jelzi a legolcsóbbtól kezdve.

A vitorla télen, az árboc tavasszal (esetleg még most késő összel) kerül sorra. Ha minden jól megy szép májusi napon sor kerül a vízrebocsátásra is (még mindig sajnálom, hogy idén már nem, de elég illúzióromboló lenne jeget törni a vízrebocsátás előtt).

Ismét belül.

Tehát kész a szín.

 Ezután már csak be kell fejezni a belsejét, ami akkor még alul volt…de már nem sokáig.

 Egy rövid gondolkodás és egy emelési próba után úgy döntöttem hogy, meg tudom fordítani egyedül is. Ezt úgy oldottam meg, hogy elhúztam az állványon az egyik oldalra egészen addig, amíg még éppen megtartja az állvány. Majd a félig lelógó oldalát felemeltem amíg kb. egyensúlyba került az oldalán állva. Miután az oldal íveltsége miatt ebben a helyzetben még véletlenül sem tudna megállni magától, át kellett jutnom a hajó másik oldalára úgy, hogy lehetőleg semerre sem boruljon le. Erre két lehetőség volt, vagy villámgyorsan átrepülök és elkapom mielőtt kibillenne a rendkívül kényes egyensúlyi állapotából, vagy óvatosan körbesétálom miközben egy pillanatra sem engedem el. Az utóbbi mellett döntöttem, így apró lépésekkel átmentem a hajó másik oldalára úgy, hogy egész jól megtartottam a hajót. Miután átkerültem a hajó alá, szép lassan óvatosan elkezdtem leengedni, immár a fenekére. Ezen a ponton a hajó formája (az ívelt oldala) és a gravitáció együttes erővel elkezdtek ellenem dolgozni (a hálátlanok). Egy darabig álltam a sarat, de sajnos eljött az a pillanat, amikor a hajó az íveltsége miatt mindössze egyetlen ponton érintkezett az állvánnyal és így – ha lehet – még instabilabb lett.  Egy rossz fogás és a hajó orra leesett az állványról. (v.ö: a hajó átfordítása, amitől minden hajóépítő tart).

Az esés eredménye egy kb. arasznyi hosszú de szerencsére nem túl mély horzsolás az orr közelében.

 Ennek volt egy pozitív hozadéka is: eddig gondolkodtam rajta, hogy elég kemény lesz-e ez a festék vagy húzzak rá egy (két-három) lakkréteget is. Nincs több dilemma, újabb rétegek kerülnek a hajó aljára…amint kész a belseje.

 Most azonban következzen az enteriőr.

 Mit mondjak lelombozó volt a kész külső után újra találkozni a csak szerkezetkész belsővel. Szerencsére átgondolva a teendőket már láthatóvá vált a munka vége.

Ilyen apróságok maradtak hátra:

• szegélylécek,
• üléslapok,
• svert,
• kormány összeállítása (az alkatrészei már külön-külön kész voltak, csak egy kiadós epoxizás hiányzott)
• valamint az orrban és a hátsó sarkakban lévő merevítő betétek befaragása és beragasztása (biztos van ezeknek valami becsületes hajós neve is)

 Szóval már egészen jól behatárolható az őszre tervezett munka. És itt végleg elbúcsúztam az idei vízretételtől. Viszont így tavaszra már csak négy dolog marad: 1. árboc, 2. vitorla, 3. szerelvények, veretek felcsavarozása, 4. egy (két-három réteg) külső lakkozás.

 Beszegem a hajót.

 Ez már tényleg hajó.  Sokat töprengtem a belső szegély megoldásán, végül – ismét csak a tervtől eltérve – úgy alakítottam, ki, hogy fenyő távtartó léceket és bükk szegélylécet fogok építeni belülre. Ennek egyik oka, hogy égen-földön nem lehet csomómentes fenyőléceket kapni ahhoz, hogy végigmenő lécet használjak (valószínűleg az utolsó négy darabot is én építettem be a külső szegélybe), másik, oka, pedig, hogy a majdani szerelvények rögzítéséhez a keményfát alkalmasabbnak találtam. Tovább fokoztam a helyzetet azzal, hogy ott, ahol várhatóan szerelvények lesznek, a távtartó lécbetéteket is keményfából csináltam.

 Persze kb 4,5 méteres léceken nem lehet kapni – meg amúgy sem tudnám elszállítani, így ismét toldanom kellett. Rögtön ráéreztem a bükkfa keménységére. Mire a toldás átfedését ferdére gyalultam, én is és a gyalu is kimelegedtünk. Végül szépen összecsiszoltam és keményen összeragasztottam őket, némi csapolással megerősítve. Másnap persze kiderült, hogy ez nem igaz, de addig még hittem, hogy ez így jó lesz. Hogy ne kelljen állandóan műveletet váltani, előkészítettem a ragasztáshoz a swert léceit is. Ezt vörösfenyőből csináltam mert ennek olyan magas a gyantatartalma, hogy ha meg is sérülne a laminált felület, komolyabban akkor sem tudna beleszívódni a víz…és mert jól néz ki.

Jöhetett a ragasztás.

 Amíg a ragasztó tette a dolgát én is tettem a magamét. Méretre vágtam a szegőléc távtartóit is.

négy és fél méter egyben

Egy nap pihenés után a majdani helyére felszorítva magától felvette a hajó oldalának görbületét.

Vörösfenyő, mert szép

 Másnap a szegélyléceket síkba gyalultam, amivel egyúttal a kinyomódott ragasztót is eltávolítottam.

 Mivel a távtartók ragasztásánál számoltam azzal, hogy a ragasztón szép lassan el tudnak csúszni az alkatrészek, így azt találtam ki, hogy a távtartók alá apró réz szögeket verek be, aminek végül lecsípem a fejét. Ezzel egy az oldalpalánkból 1-2 mm-re kiálló tüskéket kapok, amik összeszorításnál a  távtartókba is belefúródnak, megakadályozva az elcsúszást. Ez jó ötletnek bizonyult. (Nem is, ez valójában nagyszerű ötlet volt.)

Réz szegek...

...mindenhol

Fejetlenség,

 Miután a távtartók megvoltak, jöhetett  a belső szegélyléc. Itt csodálkoztam rá, hogy az oly kemény bükkfa, valójában milyen jól és könnyen hajlítható….és milyen nehezen ragasztható. Hajlítás közben egy hangos durranással elengedett az előző napi ragasztás. Mindezt úgy, hogy a fa szemernyit nem sérült meg, amiből látható, hogy itt bizony a ragasztó húzta  a rövidebbet. Na meg én mert most kezdhetem elölről. Szerencsére a másik oldalra szánt szegélyléc bírta a strapát, így azt fel tudtam szerelni. Ennél nem bíztam a dolgot pusztán a ragasztásra: a ragasztás mellett a külső szegélyen az oldalpalánkon és a távtartó léceken is keresztülmenő csavarokkal rögzítettem a bükk léceket. Jó lett és remélem a végén, szép is lesz, ez ugyanis az egyik legszembetűnőbb része a hajónak.

 Mivel a teljes szegélyléc felragasztása a sok csavar ellenére is akut szorítóhiányt okozott, így a másik oldalt a következő munkanapra hagytam. Addig is szépre gyalultam a svertet és becsavaroztam a helyére az első igazi szerelvényt, a hajó orrában a kikötőszemet.

Készül a jobb oldali szegély

Szorítóból sosem elég

A bal oldal már kész...majdnem

 Sajnos a szeptember eleji pár napos eső után a hajó belsejében keletkezett néhány tócsa jelezte, hogy sem a sátor, sem a hajó takaróponyvája nem teljesen vízhatlan. Mivel a hajó belseje még kezeletlen volt, így a víz több helyen is beleszívódott a fába csúnya, szürke foltokat hagyva. Nem kis bosszúságomra el kellett vetnem, hogy az üléslapok csak lakkozást kapjanak, megőrizve színüket és a mintájukat.  Nincs más hátra mindenhol festeni kell.

 Ez bosszantó.

Jól festünk

 Eljött az utolsó simítás a külsőn (hogy aztán finishbe forduljak a hajó belsejével is). 

 Miután az alapozó megkötött és látszólag elég kemény bevonatot adott jöhetett az a réteg ami megadja a hajó személyiségét (de szépen fogalmaztam). Kevésbé patetikusan most jön a festés.

 Korábban a rozsdamentes anyagok és a műanyagok előtt azt tartották, hogy a hajó festése nem egy folyamat amit elkezdenek, majd befejeznek hanem egy állapot, egy állandó dolog, ami a hajó születésével kezdődik és tart egészen …a tenger fenekéig. Nos nagyon remélem, hogy nekem ez csak egy folyamat lesz.

 Miután átcsiszoltam az alapozott réteget szinte simára (kulcsszó a „szinte”), jöhetett a festék. Mivel első felkeverésre egy kicsit sűrűnek tűnt, így higítottam r ajta (ekkor még mindig sűrű volt), majd még higítottam (valahol ezen a ponton lehetett jó), majd még egy kicsit higítottam (…). Mondhatnám, hogy addig higítottam amíg jó nem lett, de a megfelelő állapotot valahol menet közben átléptem, így az első adag kissé vékonyra sikerült.

 Az hamar kiderült, hogy ilyen hígan nem fed rendesen, viszont az is, hogy a gyors száradás teljesen megfelel a valóságnak. Sőt a harminc fokos hőmérsékletnek hála, még annál is gyorsabban száradt. Kb 5-10 perccel a felkenés után már száraz tapintású volt a felület.

 Még javában hengereltem a festéket, amikor eddig ismeretlen jelenséggel találkoztam. Sötétzöld pókhálószál úszott el előttem, majd mielőtt még megmenthettem volna (főleg a festést féltettem) nyomtalanul beleolvadt a frissen felhengerelt festékbe. Ez egy kicsit gyanús volt, de nem értem rá vele hosszabban foglalkozni. De nem maradtam le semmiről, ugyanis egyre több és több pókháló érkezett. Végül inkább vattacukor szöszre hasonlított, de minden szál, amint leért a frissen festett felületre, nyomtalanul eltűnt. Először arra gyanakodtam, hogy a henger kezd feloldódni a túl sok hígítótól, de valójában maga a festék produkálta ezt a jelenséget. Ahogy az egyre száradó festéket hengereltem, a henger felkapta a festéket és szó szerint vattacukorszerű szálakat húzott, amiket aztán a legkisebb légáramlat is elrepített. Majd amikor ezek a szálak visszaértek a frissen festett felületre, a festékben lévő hígító feloldotta őket és ismét a festék részévé váltak. Szóval jól szórakoztam.

 Mivel a festék leírása szerint 30 perc után önmagával átfesthető, így kb egy óra pihenés után újra nekiveselkedtem. Nem kellett volna. Az ugyanis, hogy a felület száraz tapintású, nem egyenértékű azzal, hogy megszáradt. Ennek köszönhetően amint a következő festékréteg rákerült, az rögtön feloldotta a megszáradt külső kérget és a legfinomabb érintésre is felszedte a festéket…alapozóig. Nem volt mit tenni, várni kellett legalább egy napot.

 Másnap amikor újra nekiálltam, már lényegesen jobb volt az eredmény. Mivel ezt az adagot már nem hígítottam túl, így nem is oldotta fel a korábbi réteget és egész egyenletesen lehetett festeni. Sajnos a hengert előző nap nem mostam ki, így az is használhatatlanná kötött. Jobb híján ecsettel álltam neki a második rétegnek. Szerencsére kiderült, hogy ecsettel simábban tudok dolgozni ráadásul bőven maradt még festék egy harmadik rétegre is. Ennek köszönhetően végül három réteg festék került fel. Bár a festék a negyedik napra teljesen átkeményedett, azért úgy döntöttem hogy vízretétel előtt (ami már csak tavasszal várható) még egy-két réteg lakkal fogom megerősíteni a festést.

 Eddig tehát így állunk: 3 réteg epoxi amiből a középső a laminátum, 1 réteg glettelés ami majdnem az egészet befedi, 3 réteg alapozó ami jó kemény, 3 réteg festék, ami zöld.

Zöld.

Az asztalon közben a kormánylapát is készülődik

Glettelés újratöltve

 Kicsit úgy érzem, hogy ennek a műveletnek sosem lesz vége. Pedig mennyivel szívesebben faragnám a belső részeket. (Mondjuk egy hónappal ezelőtt meg azt vártam, mikor csinálhatom már a külsejét.)

 Miután az első glettréteget nagyjából lecsiszoltam, hamar kiderül, hogy erre bizony elkelne még egy kis anyag. Főleg a fartükrön hiányzott még, ahol a fenéklemezről és az oldalpalánkokról lelógó üvegszövet végek is kumulálódtak. Továbbá megfolyt a műgyanta is. Kellett még glett az orr két oldalára is, valamint az oldalak azon részeire, ahol nagyobb foltokkal próbáltam eltakarni a lamináló képességeim gyengeségeit. Szóval volt mit kikenni.

 Vettem egy nagy levegőt és még egy doboz gittet, majd nekiálltam.

Szerencsére most egy kis segítséget is kaptam az időjárástól. Az előző napi hidegfront kellemesen lehűtötte a levegőt és mivel sikerült viszonylag korán nekikezdeni az aznapra tervezett munkának, így korán reggel a hajótest kifejezetten hűvös volt. Ennek köszönhetően sikerült a gitt fazékidejének (ez az az időtartam amíg lehet kenegetni) mind az öt percét kihasználni. Mit mondjak, időmilliomosnak éreztem magam. Meg is lett ez eredménye. Kb. egy óra alatt végeztem úgy, hogy immáron mindenhol elegendő anyag volt ahhoz, hogy eltüntessem a hibák nagy részét. Sőt a svertszekrény környékére még extra réteg is került.

 Ezután már csak csiszolni kellett (hogy ezt mennyire utálom!). Ezt nem is kell mondani, látszik az eredményen. Ráadásul minden tele lesz a gitt finom porával. Szerencsére az erre beszerzett maszk nem engedi át a port...mondjuk a levegőt se nagyon. 

 Nagyon bízom benne, hogy az alapozó, ami egy vastag töltőalapozó el fog fedni mindent amit nem volt türelmem szépre csiszolni.

 Kora délutánra készen is voltam...olyan is lett.

Mivel az alapozás előtt erősen portalanítani kellett a felületet, így az tűnt a legcélravezetőbbnek, hogy egyszerűen a kerti locsolóval, bő vízzel leöblítem. Ez több szempontból is jó ötletnek bizonyult. Egyrészt így sokkal tisztábbra tudtam mosni, mintha rongyokkal próbáltam volna letörölgetni, másrészt a korábban leszórt port is sikerült földhöz szegeznem, harmadrészt a sátor levegője is felfrissült ...egy kicsit. Azért miután szárazra töröltem a hajót, a sátor oldalait is kinyitottam, hogy a harminc fok körüli nyári légmozgásban teljesen megszáradhasson.

Volt mit kikenni

Most még foltos (ez volt az a pillanat amikor Párom a következő mondatra ragadtatta magát: "Jé, Te egy hajót építesz!")

Ezután jöhetett az alapozás.

 A beszerzett EPODUR alapozó egy kétkomponenses, epoxi alapú anyag. A leírás szerint a két komponenst 6:1 tömegarányban kell vegyíteni. Ehhez van egy "A" komponens, ami 1 kg. (tömeg!) valamint egy "B" komponens, ami viszont 0,2  l (űrtartalom!). Na ezeket kell tömegarány szerint keverni és felhordható állagúra hígítani. A két anyag természetesen két eltérő méretű, tehát nyilván eltérő súlyú fém dobozban van, így legalább az sem működik, hogy feldobom őket a mérlegre, hiszen a dobozok súlya is belezavarna a mérésbe. Miután ezt kilogikáztam, már nem is zavart annyira, hogy amúgy sincs mérlegem. Végül is a "megmagyarázós" módszer mellett döntöttem. Ez azt jelenti, hogy megmagyaráztam,  hogy teljesen megfelel, ha a két összetevőt különösebb számolgatás nélkül összekeverem. Így ugyanis egy kb 5:1 tömegarányú koktélt kapok, ami az én szempontomból ugyanolyan megfelelő, mint a 6:1 arányú. Csak hogy érthető legyen a dolog, az 5:1 arányt a sokkal jobban igénybe vett ipari acélszerkezetekhez ajánlják, míg a 6:1 arányt csak amolyan általános alapozóként. A vízzáróság és az anyag keménysége az én céljaimnak mindkét esetben megfelel.

 Az egyik anyag amúgy egy kg. szürke iszapnak néz ki, amit 2 dl rozsdás víznek kinéző másik anyaggal kell összekeverni. (A keverék kigőzölgése pedig minden szipus álma, ráadásul vajmi keveset ér ellene a porvédő maszk)

 Nem volt egy nehéz művelet. Ráadásul egy ilyen bekevert adag elegendő is volt egy egyrétegű bekenéshez. A meleg időnek hála viszonylag hamar elkezdett kikeményedni és bár nagyon csábító volt a gondolat, hogy egy órán belül jöhet a következő réteg, azért a teljes átkeményedés miatt (6-8 óra) mégsem folytattam aznap.

Elefántszürke

 Most tehát itt tartok. Ismét belátható közelségbe került a külső festés vége és ezzel együtt talán a vízre bocsátás is.