Ha minden jó, hajó a vége...: Az orrtőke

2018.03.15. – 03.16.

A március 15-i négynapos hosszú hétvégéből két teljes napot terveztem a hajóépítésre szánni, amiből másfél lett. (Néha eszembe jut, hogy ha csak ezzel tudnék foglalkozni, akkor milyen tempóban haladhatnék - persze technológiai szünetek akkor is lennének, mint pl. a ragasztások száradása)

15.-én - a félnap alatt – egy pár apróságot csináltam csak. Pl. kivágtam a fartükör felső szélén lévő bemélyedést és szépre csiszoltam az egész darabot (erről nincs kép, szóval mindenki képzelje el magának, annyit segítek, hogy tök jó lett), illetve kivágtam a másnapi munka alapdarabját.

Az orrtőke (a másnap).

Férfiasan bevallom tartottam ettől a darabtól. Úgy kezdődött, hogy vettem egy jókora darab tölgyfa deszkát, amiről kiderült, hogy bükk. Aztán vettem hozzá további két tölgyfa deszkát, amiről nem derült ki semmi, viszont a három együtt kiadja a szükséges 60 mm vastagságot, és legalább igazán szép mintát kapok. De az sem baj, ha nem lesz szép csak jó, mert a beépítés után úgysem fog belőle látszani semmi.

Mindenekelőtt úgy kellett őket összeragasztani, hogy kiszabható legyen belőle a szükséges darab. Ennek a darabnak trapéz a keresztmetszete úgy, hogy az egyik végén a keresztmetszeti magassága kisebb, és ráadásul az egész ívelt. Na így leírva ez kb. értelmezhetetlen, de legalább a tervrajz alapján sem sokkal jobb a helyzet. Mondhatnám, innen szép nyerni.

A középre kerülő bükkfa deszkából még előző nap kiszabtam az oldalnézeti méretek alapján az alapdarabot (a képen a jobb oldali rajz).

Aztán a kész forma alapján hozzáalakítottam a tölgy deszkákat. Ezután csapoltam, ragasztottam, szorítottam … és vártam. A tervben szereplő megjegyzés csavarozást is említ, azonban én inkább csapolást alkalmaztam, mondván a gyalulásnál elég komoly akadály lesz maga a legyalulandó anyag mennyisége is, nem kell azt még belerejtett acélcsavarokkal is nehezíteni.

A száradás idejét kihasználva összeillesztettem a swertszekrény hátuljához kapcsolódó bordát illetve annak a felső merevítő lécét. Egyelőre csak méretre vágtam és összecsavaroztam de az így összeállított darab megvillantott valamit abból, hogy ez talán tényleg hajó lesz.

Az orrtőke ragasztásának végeredménye egy ívelt téglatest, tekintélyes tömeggel. (Lehet hogy van ennek valami saját mértani elnevezése?). Innen már csak a gyalulás volt hátra.

Ehhez először a darab egyik végén egy bekezdést kellett csinálni, ami már a végleges méretet adja ki, majd jöhetett a gyalu. A kezdeti lendület hamar alábbhagyott. Akárhogy csináltam, csak a munkadarabot rángattam ide-oda, persze a hozzárögzített asztallal együtt, miközben a fa csak szomorúan hasadozott ráadásul itt-ott minduntalan kitöredezett. Kis töprengés után rájöttem, hogy hatékonyabb lenne éles(ebb) gyalupengével. Nosza elő a fenőkövet. Ezután már csak a penge előállását kellett beállítani (ez a penge „kilógása” a gyaluból és azért írom ide, mert örülök, hogy végre ezt is megtanultam, hála az internetnek).

Így már lényegesen hatékonyabb voltam, azonban még így is sikerült az asztalt rendesen körbetaszigálni a konyhában. Mivel tudtam, hogy egy igazi asztalos satupad a maga 100 kiló körüli súlyával nem egy táncolós darab, így nem volt mit tenni, le kellett súlyozni az én satupadomat is (kicsit kisebb, kicsit gyengébb, kicsit könnyebb, de az enyém). Kapóra jött egy zsák vakolóanyag a maga 30 kilójával. Na így már ment. Még a kezdeti „de jó volna egy elektromos gyalu” érzés is elpárolgott. Főként miután a gyalulás nyomán kezdet kirajzolódni a kétfajta összeragasztott faanyag mintája. Mire elkészültem, komolyan elgondolkodtam azon, hogy hogy lehetne ezt a darabot látható módon beépíteni a hajóba. Végül elvetettem ezt a gondolatot és a fotókra bíztam a darab megörökítését.