2019. augusztus 2., péntek

Vízrebocsátás.

Eljött a várva várt nap is… majd el is múlt, vízre tétel nélkül.

Persze ennek is megvan a maga története.

Egy szép áprilisi napon elkészült a hajó. Minden alkatrésze kész volt, minden kacat (csigák, kötélfogók, bikák, stb.) felszerelve és már csak a víz hiányzott alóla.
Április végén eljött a vízrebocsátás napja. Felkerekedett a család és levonultunk a Velencei-tóra.
 Hozzá tartozik, hogy a tavasz folyamán több sétát is tettünk a tóparton, feltérképezendő a használható sólyákat (vízrebocsátáshoz alkalmas ferde rámpa, amin be lehet ereszteni a hajót utánfutóstól, mindenestől – jó esetben csak a hajót).
 Bár láttam már ilyen műveletet élőben is, és a youtube is tele van vízrebocsátásokkal (és persze elmerült autókkal is) de csinálni még nem csináltam. Mondhatom, hogy elszántabb voltam mint amilyen nyugodt.
 Miután családilag megérkeztünk a tó partjára rögtön három dolog derült ki:
  1. Baromi erős szél fújt. Sokkal erőseb, mint ami egy ekkora hajónak (és egy ennyire „gyakorlott” kapitánynak) első útjához ideális lett volna. Számszerűsítve 4-5-ször olyan erős. Kb. 50-60 km/h.
  2. Ekkora szélhez másodfokú viharjelzés dukál, amiben egy ekkora járművel nem szállunk vízre.
  3. Nem használhatóak a tavasszal felderített sólyák, rámpák, egyebek. Nem a szél miatt, hanem az állapotuk miatt. Az egyik – egy olyan, ami ráhajtás után szépen lesüllyed, így spontán vízreteszi a hajót – nem süllyedt le, a másiknál, bár a hely megvolt, rámpa sehol. A harmadiknál volt rámpa, viszont a parti kövezés egy mintegy 25 cm-es szegélyt jelentett, amin nem tudom átvezetni az utánfutót.
 Szóval elakadtunk. Mivel az időjárástól nem várhattam komoly javulást, így le kellett fújnom az eseményt. Jobb híján egy új vízretételi hely felkutatása mellett döntöttünk (legalább ne menjünk haza üres kézzel). Meglepő módon találtunk is egy használhatót. Bár éppen egy döglött ponty lakta, bíztam benne, hogy mire pár nap múlva visszatérünk, elúszik onnan (persze, hogy nem úszott el, hiszen döglött volt).
 A tó északi partján az evezős pálya végénél (később kiderült, hogy évente egyszer az EFOTT helyszíne is egyben) akadt egy használható sólya aminek egyetlen gyengéje, hogy túl lankás. Ahhoz hogy a hajó megúszásáig bejuttassam az utánfutót, az autót is legalább derékig be kell ereszteni. Ez nem tűnt jó megoldásnak, így inkább a kézi erő alkalmazása mellett döntöttem, amihez be kellett szerezni egy hónaljig érő csízmát.
 A következő kitűzött időpont május elseje volt, amikorra sikerült felszerelésben és lélekben is megerősödni. Újra összeállt a csapat…és persze újra erős szél fújt.
 Mondjuk lényegesen gyengébb volt mint korábban azonban még mindig túl erős ahhoz hogy kezdőként egy ismeretlen hajóval vízre szálljak. Azonban felkészültebb voltam. Az előrejelzés szerint gyengülni a fog, tehát semmi sem választhat el a vitorlázástól.
 Kezdődhetett a felszerelés. Kb. másfél órás vacakolás után (ezt egyébként mostanra egy órára sikerült leredukálni) készen állt a hajó az úsztatásra. Bebújtam a hónaljcsizmába, leakasztottam az utánfutót és…bementem a vízbe, hogy a már emlegetett pontyot egy deszka segítségével távozásra bírjam. Nem volt segítőkész, mondhatnám passzívan tűrte az eljárást.
Miután így megtisztítottam az utat, nem volt több kifogás, indulhatott a hajó. Kézi erővel betuszkoltam az utánfutót az amúgy dermesztően hideg vízbe….és egyszer csak úszott. Ünnepélyes  pillanat volt … és ahogy jött, úgy el is ment, ugyanis a szél fogta magát és a részben szabadjára engedett hajót szépen nekisodorta a kikötő beton kávájának. Mondanom sem kell, hogy a festés és a beton közül melyik bizonyult erősebbnek.
 Pár perc dulakodás után sikerült a hajót biztonságosan kikötni úgy, hogy a szél se cibálhassa neki a partnak.
 A svert és a kormánylapát beszerelése után gyakorlatilag készen álltunk az indulásra. Elszántságom nem ismert határokat. Magamra öltöttem a mentőmellényt és beléptem a hajóba. Mit mondjak, billegett. Nem kicsit, nagyon, sőt nagyon-nagyon.
 Engem akkor már nem lehetett megállítani, felhúztam a vitorlát és jelt adtam a bámészkodó családtagoknak, hogy elengedhetik a gyeplőt. Elengedték. Elindultam. Szeretném leszögezni, hogy a hajó nem tehet róla, a kapitány volt a gyenge láncszem.
 Mintegy 30 méter oldalirányú, irányíthatatlan sodródást követően a kikötő medence túlsó oldalán találtam magam, újabb sérüléseket begyűjtve a hajó oldalán. Szerencsére a dörzsléc és a pufferek tették a dolgukat és jól vizsgáztak.
 Ezzel kb. a végére ért a technikai vízrebocsátás művelete.
 Bár ma már ki mernék és tudnék is menni ekkora szélben, azonban utóbb visszagondolva azt hiszem akkor valamiféle őrangyal akadályozta meg, hogy az akkori tudásommal kijussak a kikötőből.
 Hogy a családnak is meglegyen a vitorlázás feeling, délután kb. 15 méteres kantárra kötöttük a hajót és a kikötő medencében, a hajóban ülve kantárszáron vitorláztunk ide-oda (amennyit a kantár engedett). Azért jó volt benne ülni és látni, hogy működik.
 A kiemelés és leszerelés már eseménytelenül zajlott, így hamarosan elindultunk hazafelé. Majd nem sokkal később visszafordultunk, mert a kormánylapátot ottfelejtettük a fűben. Szerencsére meg lett és bár ez nem nevezhető igazi vitorlázásnak végül csak sikeres volt a vízrebocsátás. (Ez persze még csak a technikai vízrebocsátás volt tekintve, hogy a hajónak még nem volt neve, tehát nem volt hajóavatás.)

Egy pár héttel később immár névvel és - a legénység (pontosabban leányság) legkisebb tagjának tett ígéretem értelmében - virág "tetkóval" ellátott hajót ünnepélyes keretek között hivatalosan is elkereszteltük és vízre bocsátottuk.

Ezzel végleg véget ért a hajóépítés.

Vízrebocsátásra készen

Árbocállítás...a hátam mögött lengedező kötélcsiga mutat valamit a szélerősségből.


Vitorlaszerelés



Beöltözés


Egy kis taszigálás

Úszik. ÚSZIK!!!

Kis lépés ez az emberiségnek...

Vitorlázás (inkább csak sodródás)

....hmm...végleget írtam volna? 


2019. augusztus 1., csütörtök

Festés újratöltve.

Itt most egy kicsit vissza kell nyúlnom az időben, mert immár augusztus elején járunk több sikeres (na meg néhány néhány sikertelen) vitorlázással a hátam mögött de csak most sikerült időt szakítanom az utolsó bejegyzések formába öntésére.

Tehát az utolsó simítások - újrafestés

Na ez volt az a munka ami úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyattesés.

 Az előzmény az volt, hogy novemberben, mielőtt aludni küldtem volna a hajót, még egy utolsó réteg lakkot kentem a hajó belsejébe, hogy tél és vízálló legyen. Na ezt nem kellett volna, vagy kellett volna még egy réteg, de a felkent egy réteg kevés volt.
 Ugyanis az egy réteg nem zárt eléggé. Mint az februárban kiderült, a ponyva nem volt tökéletesen vízhatlan (ez még nem volt meglepő), az ősszel/télen belefolyt víz szépen megmaradt, sőt télen belefagyott a hajóba (még ez sem lett volna nagy baj), azonban a túl vékony lakréteg nem volt elég védelem és ahol az ecsetvonások „csíkot húztak” ott bizony a víz is bejutott a lakk és az alapozó közé.
Ez akkor derült ki, amikor februárban a jég kidobálása után a vizet törölgetve ujjnyi darabokban láttam viszont az ősszel felkent lakkot, persze az alapozóval együtt.
 Mikor jobban átvizsgáltam akkor láttam, igazán, hogy mekkora problémába futottam bele …ismét.
 Mivel már ősszel konstatáltam, hogy a hajó külsejére kiválasztott – elméletileg megfelelő - festék sem lett tökéletes (túl puha, sérülékeny, nem karcálló), így hamar eldöntöttem, hogy kívül belül újra kell festeni, immár megfelelő anyagokkal. (lám az olcsóbb lett a drágább).
 Szóval csiszolni és festeni kellett. Fájdalmas és nem tervezett kiadás volt, ráadásul az árboc elkészítése után rendkívül demoralizáló is volt egy ilyen visszalépés. Végül megvettem – immár másodszorra – a szükséges és végre megfelelő festéket, majd kívül is és belül is két-két nap csiszolás után eljöhetett a festés.
 Mivel a hajó a „fenekén” állít így először a belsejét csiszoltam le (az volt már hogy utálok csiszolni?), majd jöhetett a festés. Ez végre már jó lett. persze sikerült belefutnom még egy hibába. Az új festék egy poliuretán alapú kétkomponenses anyag. Na ez a legkisebb nedvesség hatására elkezd habzani (lásd purhab). Sajnos a csiszolásnál egy helyen a gép úgy belekapott a felületbe, hogy a belső műgyanta rétegen is átment, amit akkor persze nem vettem észre. Itt a festék közvetlenül a fával találkozott, aminek a minimális nedvessége elég volt a hólyagosodáshoz.  Szerencsére csak egy kb körömnyi felület, de azért bosszantó. Egy kicsit aggódtam is, hogy elég erős, tartós, jól záródó lesz-e itt a festés, de a harmadik réteg után már elég erősnek bizonyult. Így összesen 9 réteg anyag került a hajó belsejébe.
 Miután megkötött, jöhetett a külseje, ami ismét egy átfordítással járt.

Apám segítségével viszonylag könnyen megoldottuk az átfordítást. Itt azért már érezni lehetett, hogy a terv szerinti 70 kg, inkább 100 körül van (a száz az új hetven).


 Bár a külső festés a nagy egybefüggő felület miatt elméletileg könnyebb volt (lett volna) valójában a korábbi rossz anyagválasztás csúnyán megbosszulta magát. A festék ugyanis ahhoz sem volt elég kemény, hogy rendesen lehessen csiszolni. Így pár perc csiszolás után a lecsiszolt festék apró ragacsos morzsákká alakult és beletapadt a csiszolókorongba.

 Idegtépő folyamat következett: csiszolás,.leállás, morzsák lepiszkálása, majd újra csiszolás. Miután végigpróbáltam a csiszológép valamennyi sebesség és nyomásverzióját, összekombinálva a rendelkezésemre álló valamennyi csiszolókorong durvasággal (közel végtelen variációs lehetőség) megállapítottam, hogy itt bizony a többet erővel mint ésszel  verzió fog működni. 

Egy szép napon ezzel is végeztem.
 Tényleg szép volt, mert egyrészt közben rendesen kitavaszodott, másrészt már csak egy festés (3 réteg) választott el a késztől.
 A festés végre tényleg jó lett és amennyire a kézi technika engedte még szép is. Bár érzésem szerint még mindig lehetne keményebb a felület, de ezzel már nem lesz gond.
Azért kapott egy hetet a teljes átkeményedésre.


Ez a hét kiválóan alkalmas volt arra, hogy a frissen beszerzett utánfutót csónakszállítóvá alakítsam, továbbá a vitorlás szerelvényeket, köteleket és egyéb apróságokat felszereljem a hajóra, 

Felszerelés
Az alkotó...


...és az alkotás

 Csónakszállító.


 Na szóval van az utánfutó, meg van a csónakszállító. A kettő műszakilag nem azonos és a kettő hibridje nem létezik. Mármint eddig nem létezett, de megcsináltam.
 Jó lett. Csak annyit kellett tenni, hogy az utánfutó első lapját ledönthetővé kellett alakítani, és a vonórudat meghosszabbítani (hogy ne köszönjön be a hajó a hátsó szélvédőn).
 Végül a hajó alátámasztását kellett megoldani amit az építésből megmaradt gerendával és két hosszú deszkával oldottam meg…na megy egy darab szőnyegpadlóval elkerülendő a hajó karcolódását.
Mire a hajó festése megkötött az utánfutó is készen állt a hajó befogadására.

 Mivel a hajó a hátán feküdt és ebből a pozícióból kellett az utánfutóra feltenni  úgy, hogy ott már a fenekén, álljon, így egy többlépcsős átmozgatást kellett megtervezni.
Ismét négykezes következett.
Néhány fáradt autógumi és öreg szőnyeg felhasználásával viszonylag problémamentesen sikerült a művelet.

Utánfutón, ideiglenes szőnyegekkel


Indulásra készen...Tíz méter lett, maradhat?